szerda, május 30, 2018
Reggel muszáj volt mesélni mielőtt elindultunk és nem ittam meg a kávémat, és az iskolából hazafelé a villamoson végig tökre örültem, hogy vár a kávé, de mégsem ittam meg, meg a kisebbik gyerekem egy óvatlan pillanatban beleköpte a rágóját, amit soron kvül és kivételesen és most az egyszer kikunyizott, és akar franc dinnyés ízű kávét inni.
kedd, május 22, 2018
Pénteken Mici hazahozta élete első felmérőjét, és iszonyú sírás volt, de indítok messzebről.
Szóval ugye van nekem egy lányom, aki olyan maximalistának született, amilyet nevelni se lehetne, pedig én nem nevelem annak, becsszó. Nagyjából akkor elégedett magával, ha 130 százalékon teljesít, nem, nem viccelek. Amikor októberben elkezdett írni tanulni, volt olyan oldal, amit lukasra radírozott, mert tizenkettedszer sem sikerült úgy kanyarítania a "álló kaput", ahogy szerinte kellett volna. (Én már a negyedik után mondtam neki, hogy jójaz, hagyjukmár, hátra van még 3 sor "álló kapu").
És amúgy két szupercuki tanítónénije van, figyelnek rá, kedvesek vele, és egy szuper pedagógiai programmal próbálják nem megutáltatni velük az iskolát, szóval a körülmények a lehetőségekhez képest ideálisak.
Na, tehát, múlt héten írtak matek felmérőt (ez volt az első ilyenjük, egész évben nem mérték őket, nem kaptak jegyet, nincs sorrend az osztályban, csoportban dolgoznak, a félévi szöveges értékelésüket is csak mi kaptuk meg.)
És jön haza a gyerek, hogy Mama, 100 százalékos lett! Hű, mondom, ez a lombikos orvos még annál is jobban megérte a pénzét, az én gyerekem, meg a 100-as matekdoga, azta! Aztán este kértem a felmérőt, mert alá kell írni (ő szólt még délután) és nem adja. Jó, ideadja, de ne nézzek bele, csak írjam alá az elején (óriási konspiratőr, az eredmény az utolsó oldalon volt, ott kellett aláírni).
Mondom neki, hogy nem izéljen már, adja ide, mi az isten lehet benne, amit nem láthatok? Erre zokogás. Oké. Fejben a következő forgatókönyvek futnak: 13 százalékot írt, azért nem adja ide.(Nem valószínű, de mittomén, elrontotta.) Üresen adta be. (Mondjuk, akkor csak felhívott volna valaki az iskolából.) Elégette. (Kicsit korai lenne.)
Mondom neki, Mici, ne hülyéskedj, előbb-utóbbi tudni fogom, mi van benne, add ide, essünk túl rajta.
Ő (bőgve): Oh-hoho-oké, de nem lett száháháh-ház százalék.
Én: Jó, de mennyi lett? Meg tökmindegy mennyi lett, szeretlek, akármennyi lett.
Ő: Ki-hihihi-hilencvenvalamennyi.
Kilencvennyolc.
Kilencvennyolc százalék miatt bőgött, mint a záporeső, mert az nem száz. És az olyan ciki. És azért nem merte megmondani.
Egy kurva pontot vesztett.
Úgyhogy elmondtam neki, hogy akárhányszázalékosan is imádom, és büszke vagyok rá, mert tudom, hogy mennyit dolgozott egész évben, és ez az ő munkája és legyen büsze rá ő is, és ne vegye el magától az örömöt, mert megérdemli.
És, ha 83 vagy 72 vagy 32 százalékot írt volna, akkor is szeretjük, és ő a mi kis csodabogarunk, és az a lényeg, hogy ő tudja, hogy mennyit tanult és beletette vagy nem tette bele, amit kellett. Erre azt mondta: jó.
Az apja rajzolt neki exceltben kördiagramot, és megmutatta neki, hogy mi az, hogy 98 százalék. És akkor tapsikolt, hogy jaa?? Hát ez tök jó! Hát nem tudtam, hogy ez így néz ki!
Kemény éveknek nézünk elébe.
péntek, május 18, 2018
Meg az is volt ma (még a végén tényleg elkezdtek újra blogolni, egy hamvaiból feltámadó kommunikációs dinoszaurusz vagyok), hogy voltam gyógytornásznál, és szanaszét masszírozta a vádlimat.
Mert hogy hetek óta fáj, pontosabban egy két hete nap közben már nem fáj, de reggel úgy totyogok, mint egy frissen amputált csirke, mert egy ideje tök rendesen edzek, mivel így 40 felé beparáztam, hogy 70 éves koromban úgy fogok totyogni, mint egy frissen amputált csirke.
Szóval fáj régóta, és nem mertem vele elmenni semmilyen orvoshoz, mert meg voltam (vagyok?) róla győződve, hogy ez csak valami rettenetes, örök bénasággal és/vagy tolószékkel járó szörnyű kórság lehet, nem pedig simán túlterheltem.
Nem kell jönni az Occam borotvájával, amióta meghalt a gyerek (elvesztettük a babát? hogy kell ezt ilyen casually leírni?), szóval azóta nem annyira bízom a testem üzemszerű működésében, és minden kis kósza tünettől pánikrohamot kapok. Igen, tudom, dolgozunk rajta a Pszichonénivel.
De a gyógytornászlány azt mondta, hogy nem halálos beteg vagyok, hanem hülye, mert nem melegítek be és nem nyújtok le rendesen, és miután szétszadizta a vádlimat meg is ragasztózta (ilyen kinezikus izével, ezt mondjuk nem értem, hogy hogy működik, viszont tök élsportolónak nézek ki az összeszalagozott lábammal), és megmutatta, hogy kell rendesen karbantartani az izomkat, hengerrel, ha már heti háromszor elvárom tőlük, hogy rendesen dolgozzanak.
Szóval stay tuned, kiváncsian várom, hogy akkor most tudok-e majd járni reggelente.
Én nem tudom, hány kullancs tanyázhat mostanság a kerületben, de a macskáinkból napi rendszerességgel hullananki ki (az imént kettőt találtam a padlón), úgy, hogy
1. csepegtetem rájuk havonta a 4000 Ft / macska áron kapható ultraszuper kullancs elleni lófaszt
2. hetente többször szedek ki belőlük 1-2-3 példányt
Iszonyú undorítóak és akar a halál a lakásban kullancsokat, elég a magunkat spricnizni, amikor kerte / erdőbe / játszóra megyünk.
A macskák meg lassan meggyűlölnek, mert minden simogatás után jövök a csipeszt csattogtatva (Móriccal különösen könnyű, ő az a fajta hisztigép, aki már ettől is ordítva vernyákol.)
Szóval értem én a, hogy nem lehet kullancsot irtani hatóságilag, de nem bánnám, ha lehetne.
hétfő, május 07, 2018
Annyira klassz, hogy idén mindkét gyereknek sikerült olyan szandált venni, ami rommá töri a lábukat, pedig színbőr mind a kettő.
A Dádinak mondjuk minden évben minden szandál feltöri, mert olyan ööö dundi lábefeje van, hogy csak na, magas a rüsztje, meg érzékeny a bőre, de a Mici eddig nem tolta ezt.
Ráadásul Mici annyira meg van csajosodva, hogy inkább szótlanul szenved (bezzeg máskor égig érő cirkuszt tud csinálni abból is, ha egy pló túl bő, nem viccelek) csak hordhassa a csilli-villi új szandált, és tök véletlenül szúrtam ki, hogy mindkét lábát 2-2 helyen feltörte.
Kellene indítani vmi próbaidős cipőboltot, ahova egy hét hordás után vissza lehetne vinni ezeket, hogy bocs, nem jött be.
péntek, április 06, 2018
Zsinórban a második héten viszek haza plusz egy gyereket az iskolából, és nem tévedésből, Mici annyira szociális, hogy folyton nálunk akarnak kérózni a havernői, és azon gondolkoztam, hogy ez vajon ilyen szociális akceleráció (nekem 12-13 éves koromig eszembe nem jutott máshol aludni, ezek meg 7 évesen úgy jönnek-mennek, mintha a kerület egy nagy ottalvós tábor lenne), vagy egyszerűen bátrabbak a gyerekek, de végülis mindegy, így legalább időnként 3 gyerek van itthon, ahogy eredetileg terveztük, mondjuk ezeket csak kölcsönbe kapjuk. Viszont legalább beigazolódik az elméletem: minél többen vannak, annál kevesebb velük a tennivaló, simán elfoglalják, megetetik, elaltatják egymást.
kedd, április 04, 2017
Ma úgy tört ki a gyerekekből az öccsük halála, mint felrobbanó kuktából a leves.
Nekem meg muszáj leírnom, mert éppen hogy elbírtam ott, helyzetben, csak kicsit sírni velük, de ott lenni, segíteni nekik dolgozni az érzéseikkel, megfogalmazni, hogy mi lehet a kis fejükben, a szívükben, segíteni kimondani, hogy kint legyen, de nem rájuk nyomni, a szájukba adni semmit.
Mici reggel azzal kelt, hogy fáj a feje és nem lát rendesen. Fejfájós, de a homályos látás megijesztett, elvittem délelőtt az orvoshoz, aki megállapított egy talán migrénes fejfájást, hosszú, nem írom le az egészet, régóta fáj időnként a feje, van a családban migrén. Mire hazaértünk nem volt semmi baja, de abban maradtunk, hogy nyert egy anya-napot, nem megy oviba.
Egész nap láttam rajta, hogy valamit processzel, nem is nagyon kellettem neki, szemmel láthatóan élvezte, hogy azt csinál, amit akar, nincs dolga, nem kell alkamazkodni, molyolt a kertben, kotyvasztott, játszott a kutyával, kicsit segített nekem.
Aztán elmentünk Dádiért, hazajöttünk, és itthon ketten folytatták ugyanezt. Az utóbbi egy hétben nem nagyon volt ilyen semmittevős délutánunk, elindult a játszótéri szezon, ott voltunk majdnem minden nap ovi után. Érezhetően együtt rezegtek egész délután, nem veszekedtek játék közben, együtt oldották meg a dolgaikat, pedig máskor minden hülyeségen tíz perceket képesek meccselni.
Aztán Mici egyszercsak nagyon elcsöndesedett, ami rá nem jellemző, ő ha nem alszik, beszél. Először azt hittem a feje fáj megint, kérdeztem, hogy érzi magát.
És megláttam, hogy sír.
Hogy hiányzik neki az öccse. Hogy rossz, hogy nincs itt, velünk. Hogy csak ennyi ideig maradt. És, hogy ő mindig az öccseként fogja szeretni ("az öcsémnek fogom szeretni"). Hogy meg volt ijedve, amikor én a kórházban voltam, mert nem tudta, hogy ott mi történik velem.
Elmondtam neki, hogy nekem is hiányzik, nagyon. Hogy nincs nap, hogy ne gondolnék rá. Hogy sokszor gondolok arra, hogy milyen volt, amikor velünk volt. Hogy igyekszem a szépet megfogni belőle. Hogy mennyire örültünk neki, hogy ők hogy várták.
Elmondtam (nagy vonalakban), hogy mi történt a kórházban, hogy a tesójuk nem maradhatott a hasmban, attól, hogy meghalt, ki kellett bújnia, és megszültem.
Közben Dádi is becsatlakozott a beszélgetésbe, meg a sírásba. Eleinte csak azt láttam rajta, hogy átveszi a mi szomorúságunkat. Időről időre ott hagytak, abbahagyták a beszélgetést, elmentek csinálni a dolgaikat, aztán visszajöttek folytatni.
Egészen estig tartott, hol sírtak, hol beszéltek. Hol én beszéltem, és sírtam. Elmondtam nekik, hogy mennyi szép dolog van, amire emlékezhetünk. Hogy hogy örült a tesójuk, ha őket hallotta, mekkorákat rugdosott, amikor Mici mesélt neki, vagy Dádi beszélt hozzá, vagy énekeltek. Hogy az ami fáj, az azért fáj, mert szerettük, de a szeretet itt marad, azt itt hagyta nekünk, mindig szeretni fogjuk.
Dádi azért is szomorú, mert nem tudta előre, hogy meg fog halni. Elmondtam neki, hogy ezt senki nem tudta előre, se a doktornénik, doktorbácsik, sem a Papa, sem én. Ezt senki sem tudhatta. Hogy ilyen nagyon-nagyon ritkán történik, és nem is számít rá senki.
Csodálatos két gyerekem van.
Hihetetlen és rémisztő, hogy ez a beszélgetés nem egy-két hónappal ezelőtt zajlott le, amikor ki tudja, mennyit tudtam volna nekik segíteni, de nem is egy hete, amikor a fiam halála óta a legkeményebb pár napom volt - ekkorra voltunk kiírva.
csütörtök, február 23, 2017
Ma tavasz van.
Ha kiülök a terszra és feltámad a szél, eszembe jut. Mintha itt lenne. Megsimogatja az arcom. Szia Mama!
Még mindig nincs, amit nem tennék meg, hogy itt legyen velem. De már kezd helye lenni. Már tudok nem csak szomorúsággal gondolni rá. Felidézni az arcát. A rugdosást a hasamban.
Szembenézni azzal, hogy hogy mennyit tanulunk miatta és vele. Magunkról, az életről a halálról. Csupa elcsépeltnek tűnő téma, amiről igazából alig tudunk valamit.
Szia Kisfiam!
Mr. Simpsonnal beszélgetünk. Sokat. Kellett nekünk két hónap, hogy mint anya és apa beszélni tudjunk. Eddig mind a ketten befelé fordultunk, a saját gyászunkba, azzal kellett dolgozni. Nem is bírtuk volna el egymásét.
Amit végig kellett csinálni abban a két napban, azt kézenfogva csináltuk végig. Szó szerint. Ahogy a nagyok születését, ezt sem tudtam volna nélküle. Sírtunk meg nevetgéltünk a szülőszobán egyszerre meg felváltva. Nem jutott el az agyunkig, hogy mi történik.
Persze, most nagyon felkavaró, újraélni mindent a másik gondolatival, helyzetével, akkor megélt érzéseivel.
Ami nekem már aznap éjjel ki nem mondható bizonyosság volt, az neki az utolsó pillanatig remény. Hogy mindenki téved, hogy fel fog sírni, ha megszületik, hogy ez velünk nem és nem történhet meg.
És közvetlenül utána a szépség, hogy megnéztük, hogy elköszöntünk tőle, hogy megszületett, ha holtan is. Neki a születés az szép. Az apasága átsegítette ezen. A gyerekek segítették át, ha máshogy is, mint engem.
Beszélgetünk róla, hogy legyen-e még gyerekünk. Hogy bele merünk-e vágni mégegyszer. Ő megmutatta mind a kettőnknek, milyen lenne hárommal, hogy van helye mégegynek. MInden, amitől megijedtünk, amikor kiderült, hogy terhes vagyok, lényegtelenné vált.
Háromgyerekes szülők lettünk, de a legkisebb gyerekünk nincs velünk. És szeretnénk, ha lenne egy negyedik, aki harmadik.
Ha a vágy több lesz, mint a félelem, akkor belevágunk. Egyikünk sem tudja, hogy mikor jön el ez a pillanat, ha eljön.
Feliratkozás Bejegyzések [Atom]